„A világjárvány rávilágított, hogy felelősek vagyunk a jövőnkért, és egyúttal még valamire: nem rendelkezünk megfelelő tudással ahhoz, hogy bölcs döntést hozzunk és előre felmérhessük tetteink következményeit. Talán ezért sem lesz sosem elég prófétából és jósból” – írja Mark Lilla eszmetörténész a New York Timesban.

Életünket hónapok óta a koronavírussal kapcsolatos kérdések határozzák meg. Napi rendszerességgel próbálunk eligazodni a járvánnyal kapcsolatos ellentmondó szakértői ajánlások tengerében, és próbáljuk megjósolni, lesz-e második hullám, mikorra készülhet el a védőoltás, milyen mély gazdasági válságot okoz a járvány. Közben azért tudjuk, hogy a jövő kifürkészésére tett minden kísérletünk teljességgel meddő, hiszen még a szakavatott virológusok és epidemiológusok között sincsen egyetértés az alapvető járványügyi kérdésekben – nemhogy a koronavírus lehetséges lefolyásával kapcsolatban.

Lilla megjegyzi, hogy Rousseau talán nem tévedett nagyot, amikor azt írta, hogy az igazán húsba vágó kérdések kapcsán még a tévedést is kisebb rossznak hisszük, mintha semmilyen véleményünk nem lenne. Az elméletgyártás kognitív szükséglet: a sorsuk feletti ellenőrzés elvesztését is nehezen viseljük, de a bizonytalanságot még kevésbé tudjuk megemészteni. Sőt, mások esetében sem igen toleráljuk. Lilla a saját bőrén tapasztalta, hogy sokan bogaras marslakónak nézik azt, akinek nincs határozott elképzelése a koronajárvánnyal kapcsolatban. A jövendőmondás iránti keresletet a szenzációhajhász média is tovább fokozza. Minél merészebb és magabiztosabb jóslattal áll elő valaki, annál nagyobb figyelemre számíthat. Mivel minden jóslat valamilyen ideológiai szemléletet, értékválasztást tükröz, nemcsak vigaszt és biztonságérzetet nyújt, de egyúttal kitűnően alkalmas politikai meggyőződéseink megerősítésére is, különösen most, amikor már a maszkviselés, az iskolanyitás és minden egyéb járványügyi intézkedés politikai kérdéssé vált.

Régen a vallás szolgáltatta a biztonságérzetet a világ természetével kapcsolatban. „Ha viszont egyszer az istenek hallgatnak, az embereknek maguknak kell kezükbe venniük a dolgot” – írja Lilla. A szekuláris világban a tudósok, és kisebb részben a politikusok veszik át a próféták szerepét és elégítik ki a mágikus gondolkodás utáni igényt. Ahogyan Lilla fogalmaz, a bódító szerek és a jövendőmondó praktikák helyét a statisztikai elemzés vette át. Pedig magára valamit is adó tudós nem hiheti, hogy meg tudja jósolni a jövőt. A politikusok pedig végképp nem, bár ezt ők nem szeretik elismerni.

Cikke végén Lilla arra jut, hogy mindenki azzal járna a legjobban, ha ellenállnánk a késztetésnek, megpróbálnánk felhagyni a jósolgatással és a jövő meddő fürkészésével, és inkább lépésről lépésre vívnánk pragmatikus harcot a vírussal. A laikusok ezzel sok időt és idegeskedést spórolnának meg, a tudósok pedig nem kockáztatnák amúgy is megtépázott presztízsüket, ha felhagynának a meddő jövendőmondással.

Persze erre, ha Lilla fenti eszmefuttatása helytálló, esélyünk sincsen. Talán nem is baj, hiszen a pragmatikus döntésekhez kell valamilyen elképzelés a jövőről. Még akkor is, ha ez sokszor paradox helyzetet idéz elő. A jövőről alkotott elképzeléseink ugyanis önmagukat cáfoló jóslatokhoz vezethetnek. Például a vírus veszélyével kapcsolatos pesszimizmus, a második hullám valószínűsítése elővigyázatossá tesz, ami csökkenti az újabb fertőzéshullám kialakulásának a lehetőségét.