„Az orosz–ukrán konfliktust annak fényében ítéljük meg, hogy melyik oldalon állunk. De bárminek nevezzük is, a civilizációk harcának semmiképpen sem tekinthetjük” – írja Christopher Caldwell publicista a Compact magazinban.

Samuel Huntington a kilencvenes évek elején fogalmazta meg vonatkozó tézését, miszerint korunkat a civilizációk harca határozza meg. Szembeszállva tanítványának, Francis Fukuyamának tételével, amely szerint a liberális demokrácia végleg győzedelmeskedett, Huntington azt jósolta, hogy a hidegháború utáni világrendet a civilizációk, vagyis a vallási és kulturális értelemben összetartozó csoportok versengése fogja meghatározni. Az elmélet a 2011-es terrortámadások nyomán vált rendkívül népszerűvé, mivel Huntington a legnagyobb törésvonalnak a nyugati keresztény és az iszlám civilizáció viszályát tekintette. Huntington teóriája a terrorizmus és a bevándorlás elleni harcban is kapóra jött a politikusnak, ám tudóstársai egyáltalán nem vették komolyan, sőt akadtak, akik egyenesen az apartheid apológiájának tekintették elméletét.

Caldwell is elismeri, hogy Huntington tézise leegyszerűsítő. Nemcsak azért, mert a homogén civilizációk megkülönböztetése önkényes, hanem azért is, mert determinisztikus megközelítése azt sugallja, hogy a konfliktus a kulturális és vallási különbségek szükségszerű velejárója, nem pedig a kultúra és a vallás politikai felhasználásának eredménye. És persze a demográfiai folyamatokkal sem vet számot, holott a népességrobbanás nyilvánvalóan befolyásolja a geopolitikát. Mint ahogyan az is ellentmond neki, hogy az Egyesült Államok szövetségesének tekint civilizációs tekintetben igencsak távoli csoportokat (Caldwell egyebek között a boszniai muszlimok melletti amerikai kiállást említi).

Mindezzel együtt Caldwell úgy véli, hogy bizonyos esetekben, így például a kilencvenes évek jugoszláviai háborúiban jól alkalmazható a huntingtoni elmélet. Ám az orosz–ukrán konfliktus esetében semmiképpen. Huntington 1993-as esszéjében ugyanis kizárta az orosz–ukrán háború lehetőségét, hiszen elméletéből az következett, hogy a szláv civilizációhoz tartozó két nép akkor sem támad egymásra, ha gazdasági érdekeik és mindenekelőtt a Krím státusza ellenérdekeltté teszi őket. A sors iróniája, hogy Putyin elnök az ukránokat évek óta nyíltan az orosz nép részének tekinti, vagyis éppen a civilizációs összetartozással igyekszik igazolni az „orosz világ” egységének helyreállítását.  

Mindebből azonban nem következik, hogy az orosz–ukrán háborút ne lehetne civilizációs küzdelemnek beállítani, még ha nem is a huntingtoni értelemben – jegyzi meg esszéje végén Caldwell. Emlékeztet rá, hogy Putyin az orosz ortodox egyházzal karöltve évek óta vívja a szerinte dekadens Nyugat, a liberális értékek, az emberi jogok, a melegek és a transzneműek elleni kultúrharcot. E küzdelem mögött nem a huntingtoni civilizációs konfliktus, hanem sokkal inkább politikai ideológia rejlik, ráadásul – teszi hozzá Caldwell – a kultúrharc nemcsak kívülről veszélyezteti, hanem belülről is bomlasztja a nyugati demokráciákat.

Szemben Caldwellel, James Marriott, a Times szerkesztője kifejezetten optimista a nyugati kultúrharccal kapcsolatban. Szerinte az ukrajnai háború kirobbanásával egy szempillantás alatt jelentőségét vesztette a woke baloldal és a jobboldali populisták évek óta tartó küzdelme az etnikai, a nemi és egyéb identitásokról. Marriott szerint a Nyugat most végre ismét lehetőséget kap rá, hogy kiálljon igazán fontos értékei, mindenekelőtt a demokrácia és a szólásszabadság mellett, és ezek védelmében szembeszálljon a putyinizmussal. Mint a New Statesman hasábjain Jeremy Cliffe megjegyzi, a Nyugat persze csak akkor lehet sikeres a demokrácia melletti kiállásában, ha felhagy a woke identitáspolitikával és az orosz kultúra elleni átideologizált támadásokkal. Ezek ugyanis csak Putyin malmára hajtják a vizet, hiszen igazolják azt az állítását, miszerint a Nyugat és Oroszország között kibékíthetetlen civilizációs ellentét húzódik.