„A nemnövekedés legjelentősebb támogatói úgy tesznek, mintha minden kérdésre lenne válaszuk –azokra is, amelyeket még fel sem tettek” – olvassuk Geoff Mann közgazdász recenzióját a nemnövekedés kérdéskörét tárgyaló kötetekről a London Review of Booksban.
Mann rövid történeti áttekintésében megemlíti, hogy a második világháború után dominánssá váló közgazdaságtani elméletek a kapitalista piacgazdaság paradigmájában születtek: a gazdasági növekedéstől várták a nyomor felszámolását és a stabil, demokratikus rendszerek megalapozását, szemben a tervgazdaságra épülő szocialista elméletekkel.
A nemnövekedés (különösen a haladó szellemi elit köreiben) egyre népszerűbb elméletei szerint a növekedés nem tarthat a végtelenségig, sőt, már ma sem fenntartható, és a globális ökológiai katasztrófa csak a fogyasztás és a termelés jelentős visszafogásával kerülhető el. Az elgondolás hívei rendszerint hozzáteszik, hogy a növekedési fétissel és a konzumkapitalizmussal való szakítás nem jár a jólét csökkenésével. Sőt, úgy vélik, hogy a gazdasági produktivitást mérő GDP egyáltalán nem jó mércéje a szélesebb értelemben vett jólétnek, vagyis társadalmi boldogságnak. A nemzeti össztermék akkor is nő, ha fölösleges vagy káros dolgokat hozunk létre, arról nem is beszélve, hogy a GDP növekedése semmit sem mond az egyéni életminőségről, a vagyoni egyenlőtlenségről és főképp a járulékos környezeti károkról.
A nemnövekedés támogatói úgy látják, hogy a fenntarthatóság csak a piacbarát szemlélet teljes meghaladásával lehetséges. Ezen az alapon utasítják el a fenntartható fejlődést lehetségesnek tartó megközelítéseket. Abban viszont már nincsen egyetértés közöttük, hogyan lehetséges a növekedés- és fogyasztásközpontú szemlélet meghaladása. Egyesek szemléletformálással szeretnének eljutni odáig. Az ilyen elképzeléseket Mann naivnak nevezi. Mások viszont rendszerben gondolkoznak, és a globális gazdaság teljes átalakítását szorgalmazzák, mondván, hogy csak így lehet csökkenteni a termelést és egyúttal újraelosztás révén mindenkinek elérhetővé tenni az alapvető javakat.
De hogyan is lenne mindez megvalósítható? Mann úgy látja, hogy a nemnövekedés híveinek csak ködös elképzelései vannak erről. Leginkább valamilyen globális demokratikus ökoszocializmust szeretnének. Arról viszont szinte semmit sem mondanak, hogy milyen módon juthatnak hatalomra az eszmét támogató politikai erők. Ahhoz ugyanis politikai mozgalmakra, programra és főképp tömegbázisra lenne szükség. Mann, aki alapvetően szimpatizál az antikapitalista zöld baloldali eszmékkel, nem látja, hogy széles rétegek támogatnák a nemnövekedést. Mint egyes nemnövekedés-párti szerzők is rámutatnak, a fejlődő országok, különösen pedig a jólétre vágyó szegény népesség nem vevő a termelés és a fogyasztás visszafogásának gondolatára, hiszen a nemnövekedés hívei által elutasított fejlődés az elmúlt évtizedekben rendkívüli mértékben csökkentette a globális nyomort. Hozzátehetjük, hogy a fejlett országok középosztályai és kétkezi munkásai sem lelkesednek az ötletért. Ahhoz, hogy ez változzon, politikai programra lenne szükség, ám ilyesmit a nemnövekedés-elmélet gyártói eleddig nem dolgoztak ki, zárja cikkét Mann. Hacsak nem diktatórikus módszerekkel akarnak érvényt szerezni a globális ökoszocializmusnak, mint ahogyan attól egyes kritikusok tartanak.