„A klímaválság következtében egyre nagyobb figyelmet kap a gazdasági növekedés kritikája, holott korábban meglehetősen szélsőséges álláspontnak számított” – olvassuk John Cassidy esszéjét a New Yorkerben.
Mint arról a Metazin az elmúlt évtizedben többször is beszámolt, a gazdasági válság óta ismét népszerű a nézet, miszerint semmi szükség az öncélú gazdasági növekedésre, hiszen a jó élethez szükséges javak már bőven elegendő mennyiségben állnak rendelkezésünkre. Bár a válság ellenére a jólét globális mutatószámai az elmúlt tíz év során jelentős mértékben nőttek, a második világháború utáni gyors növekedés évtizedei aligha térnek vissza a nyugati országokban. Ez azonban talán nem is tragédia. A jólét paradoxona éppen azt mutatja, hogy a növekedés hagyományos mutatói – a termelékenység, a GDP – ugyanis eleve nem is alkalmasak az emberi jólét és a boldogság mérésére.
Újabban a klímaválság miatti aggodalmak kapcsán is előkerül a gazdasági stagnálás dicsérete. Számos szerző érvel amellett, hogy a globális ökológiai katasztrófát csak a termelés és a fogyasztás visszafogása árán lehet elkerülni.
Ám nem mindenki ért vele egyet, hogy a globális felmelegedést csak a növekedés kárára lehet megfékezni. A Világbank és az EBESZ elemzései szerint ez jelentős jóléti áldozat nélkül is elérhető, ha sikerül hatékonyabbá tenni az energiatermelést és felhasználást. Ha egységnyi terméket kevesebb energiával tudunk létrehozni, akkor a GDP csökkenhet ugyan, de a jólét nem, ráadásul a környezetkárosítás is kisebb.
Igen ám, viszont a nagyobb hatékonyság minden bizonnyal növelné az egyenlőtlenséget – utal Cassidy Wilfred Beckerman közgazdásznak A gazdasági növekedés védelmében című 1974-es klasszikus művére. Beckerman arra mutatott rá, hogy a fejlettebb technika térhódítása miatt éppen a legkevésbé képzett és leginkább kiszolgáltatott munkavállalók veszítik el az állásukat. Ha elterjednek a napelemek, akkor több technikus kell, viszont a bányászok bajban lesznek. A szegény afrikai és ázsiai országok kétkezi munkásairól nem is beszélve.
Más közgazdászok azonban számos érvet sorakoztatnak fel amellett, hogy valójában még nőne is a jólétünk, ha a materiális javak előállítása helyett inkább az oktatás és az egészségügy szerepét növelnénk. Ez nemcsak környezetkímélőbb lenne, de egyúttal javítaná a foglalkoztatást is, hiszen a szolgáltatások munkaerő-igénye nagyobb, mint a gépesített tömegtermelésé, ráadásul egy részük a legrosszabb társadalmi helyzetűek, az alacsonyan képzettek számára kínál munkalehetőséget.
Továbbá az alacsonyabb növekedésből fakadó nagyobb vagyoni egyenlőtlenség enyhíthető az újraelosztás növelésével – teszi hozzá Cassidy. A stagnálás előnyeit ecsetelő közgazdászok körében ezért népszerű az alapjövedelem. Akad olyan elképzelés is, miszerint a szegény országok munka nélkül maradó polgárait a széndioxid-kibocsátás globális megadóztatásából lehetne segíteni. Mások szerint a munkaidő csökkentésével is enyhíthető a vagyoni egyenlőtlenség: ha mindenki kevesebbet dolgozik, akkor többeknek jut munkalehetőség.
Ámde, még ha közgazdasági és technikai szempontból kivitelezhetők is a fenti javaslatok, a gyakorlatba csak akkor ültethetők át, ha jelentős szemléletbeli átalakulás történik – ismeri el Cassidy. A gazdasági stagnálással járó nagyobb egyenlőtlenséget akkor lehetne ellensúlyozni, ha az emberek tömege hajlandó lenne lemondani a fogyasztói társadalom ideáljáról, vagyis arról, hogy anyagiakban mérje a jólétet. Továbbá el kellene szakadniuk attól a szemlélettől is, amely a munkát státuszszimbólumnak és az önmegvalósítás eszközének tekinti. Azt viszont, hogy mindez hogyan lenne megvalósítható, Cassidy már nem tárgyalja.