„Peter Turchin a globális instabilitással kapcsolatos jóslataiból épített karriert. Új könyvében azonban csak közhelyekre jut az elemzésével” – olvassuk a New Statesmenben William Davies politológus vitriolos recenzióját a biológus-matematikusból társadalomtudóssá és történésszé avanzsált Peter Turchin júniusban megjelent Az idők vége: az elitek és a társadalmi dezintegrációhoz vezető út című könyvéről.
Mint arról a Metazin is beszámolt, Turchin a kliodinamika talán legismertebb művelője. A terület tudósai a múltbeli események matematikai modellezésével kívánják egzakttá tenni a történelemtudományt. Mint a manapság divatos „nagy történelem” narratívái, a kliodinamika is távcsőre cseréli a mikroszkópot, és aprólékos mikroelemzés helyett átfogó, világmagyarázatnak is beillő, és egyben közérthető, egyszerű történelmi narratívákat dolgoz ki. Turchin azzal a jóslatával szerzett hírnevet magának, hogy az Egyesült Államokban és Európában 2020 táján súlyos társadalmi válság lesz. Statisztikai elemzése során ugyanis arra jutott, hogy a nagy válságok ötven évente törnek ki.
Korábbi tézisét tovább gondolva, egyre nagyobb kutatási adatbázisa alapján Turchin a nagy válságokat három alapvető okra vezeti vissza. Az első a pénzt a szegényektől a gazdagokhoz átirányító pénzszivattyú” miatt növekvő társadalmi egyenlőtlenség, amelynek hatására egyre ádázabb küzdelem folyik a jól fizető állásokért. Mivel ezek száma stagnál, a diplomások egyre nagyobb hányada szorul ki a középosztályból. Az elittúltermelés létrehoz egy olyan osztályt, amely nem találja meg a boldogulását a fennálló rendszeren belül, ezért szembeszáll vele. A robbanékony elegy lángra lobbanásához elég egy szikra, amelyet valamilyen geopolitikai vagy gazdasági válság szolgáltathat. Az utóbbi esetén az elitből kiszoruló értelmiség ellen-elitet alakít, és az elégedetlen tömegek élére áll, sőt szítani kezdi az elégedetlenséget, azt remélve, hogy forradalmi átalakulások esetén elitváltás is lesz, és az eddig mellőzöttek végre pozícióba kerülhetnek. A tömeg támogatásáért versengő elitcsoportok egyre többet ígérnek a népnek, ami eladósodáshoz vezet, s ezzel tovább mélyíti a válságot.
Turchin az egyenlőtlenség növekedésére vonatkozó statisztikák tucatja alapján azt állítja, hogy az Egyesült Államokban minden adott a forradalomhoz. Az egyenlőtlenség egyre nő, és Donald Trump elnökké választása az jelzi, hogy a régi elitek által uralt rendszer recseg-ropog. Ám mégsem szükségszerű, hogy összeomoljon. Turchin történelmi példái arra engednek következtetni, hogy a forradalom és a társadalom dezintegrációja többféleképpen is elkerülhető. A 19. században a hanyatló Nagy-Britanniában a kivándorlásnak, a szegénytörvényeknek és a földműveseket segítő importvámoknak köszönhetően enyhült a társadalmi feszültség. Az Egyesült Államokban a gazdasági válság után a New Deal jóléti intézkedései és állami munkahelyteremtése segített úrrá lenni a teljes összeomlással fenyegető válságon. Turchin szerint az elkövetkező évek nagy kérdése, hogy képes lesz-e Amerika valami hasonlóra.
Davies úgy véli, hogy Turchin megállapításai semmit sem tesznek hozzá a válságok természetével kapcsolatos eddigi ismereteinkhez. Már Marx és nyomában számos marxista történész is arra a nem túl meglepő felismerésre jutott, hogy a súlyos társadalmi válságok az egyenlőtlenségből fakadnak. A szintén marxista Nyikolaj Kondratyjev csakúgy, mint Karl Polanyi, újabban pedig Thomas Piketty is hasonló nézeteket fejtett ki. Davies a Turchin által sugallt receptről sincs sokkal jobb véleménnyel: kár ennyi papírt pazarolnia Turchinnak, ha csak annyit képes mondani, hogy az összeomlás mérsékelt újraelosztással kerülhető el.
A kritikusok többsége hasonlóan szkeptikus Turchin könyvével kapcsolatban. A mérsékeltebbek szórakoztató, ám tudománytalan eszmefuttatásnak tartják. Francis Fukuyama – utalva saját, a történelem végére vonatkozó ismert tézisére – megjegyzi, hogy a jövő történelmének megírásával próbálkozni igencsak kockázatos vállalkozás.