Transzformált meleg büszkeség

2024. június 27.

A melegek elismertetését célzó felvonulások öt évtizede még rosszallást, sőt, erőszakot váltottak ki. Mára megváltozott a helyzet legalábbis a Nyugaton: a Pride-mozgalom elérte legfontosabb céljait. A transzok felkarolása azonban feszültséget kelt a melegek körében – állítja az ír publicista.

„A Pride olyan megosztóvá vált, hogy sok meleg és biszexuális is ellenséges kezdeményezésnek tekinti. Azoknak, akik komolyan veszik a melegjogokat, el kellene határolódniuk a Pride-tól” – olvassuk az egykor trockista, aztán libertárius, újabban pedig jobboldali Spiked magazinban Andrew Doyle északír komikus és politikai kommentátor eszmefuttatását.

Doyle felidézi, hogy a Pride ötven éve még hatalmas botránykőnek számított és a melegfelvonulások környékén az erőszak sem volt ritka. Az első melegjogi felvonulást (amelyet csak később neveztek át Pride-nak) az 1969-ben New York-i melegjogi aktivisták és tüntetők elleni rendőri erőszak évfordulóján szervezték. Akkoriban még a rendőrök és általában az emberek is elég ellenségesek voltak a meleg tüntetőkkel szemben, pedig annak idején a vonulók nem lóbáltak műpéniszeket és nem bújtak szadomazo öltözékbe.  Az előítéletek mégsem voltak meglepők, hiszen a hetvenes évek elején az egy Illinois kivételével még minden államban bűncselekménynek számított a homoszexualitás, és az orvosi gyakorlat betegségként tartotta számon.

A diszkrimináció azonban már a múlté, sőt, törvények sora tiltja. A melegeket, legalábbis a fejlett nyugati országokban, nem üldözik. Az amerikaiak kétharmada támogatja az azonos neműek házasságát és négyötödük egyetért a melegek diszkriminációjának törvényi tilalmával. A változást jól mutatja, hogy nagyvállalatok egymásra licitálva biztosítják támogatásukról a melegeket és a Pride-ot, ezzel is demonstrálva haladó értékrendjüket. Sőt, van ahol már a hatóságok, köztük a rendőrség és az egészségügyi szolgálat is szivárványszínekben pompázik.

Mindennek fényében Doyle úgy látja, hogy a Pride elérte eredeti célját, és ezzel lényegében okafogyottá vált. Ezért a melegek helyett most már a transzok és egyéb kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében tartják a vonulást. Ezek között szerepelnek olyanok, amelyek nem is előítéletek céltáblái, mint például az aszexuálisok vagy a nembinárisok, akik leginkább csak az áldozati státusz reményében állítják, hogy üldözik őket. A Z-generáció fiataljainak 20 százaléka (más mérések szerint 40 százaléka) nem binárisnak vallja magát (annak ellenére, hogy sokan kizárólag hagyományos heteroszexuális intim kapcsolatot létesítenek).

Más csoportok felkarolása azonban feszültségeket okoz. A biológiai nem fogalmát felszámoló transzmozgalmak ugyanis alapjaiban kérdőjelezik meg a homoszexuálisok jogait, sőt, létezését. A transzmozgalmak és a feministák egyes csoportjai is szemben állnak egymással: a transzok „szexuális rasszizmussal” vádolják azokat a feministákat, akik nem ismerik el nőnek a transznőket.

Ráadásul, – teszi hozzá Doyle – a transzokkal kötött szövetség nemcsak belső konfliktusokat okoz, hanem rontja is a melegek szembeni elismertségét. Ez magyarázza, hogy az elmúlt években némiképp csökkent az elfogadás, ami elemzők szerint azzal függ össze, hogy a melegjogi szervezetek egy része felkarolta a transzneműek jogait és a gyerekkori nemváltást.

Az ellentéteket egyre inkább kezdik felismerni a melegek is, amit jól mutat, hogy meleg férfiak és leszbikusok is elkezdtek alternatív, transzmentes Pride-felvonulásokat tartani – jegyzi meg Doyle. Más kérdés, hogy ezért is megkapták a transzfób cédulát, sőt, a rendőrség is fellépett ellenük, mivel nem akartak közösséget vállalni a transznőkkel: a hatóság szerint ugyanis a transzparens, amelyre azt írták, hogy „a leszbikusok nem szeretik a péniszt”, sérti a transzneműek jogait.