„Sokak érzik úgy, hogy a nemzet a haláltusáját vívja” – olvassuk a Die Zeit interjúját Ivan Krasztev bolgár politológussal a jobb- és baloldal esélyeiről illetve a politikai térkép átrendeződéséről.

Bár az Egyesült Királyságban a baloldal földcsuszamlás-szerű választási győzelmet aratott és Franciaországban a baloldal összefogása meggátolta a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés győzelmét, az európai országok többségében az elmúlt évtizedben nagyon megerősödött a radikális jobboldal. Ami nem is meglepő annak fényében, hogy a közbeszéd legfontosabb témáit – a szuverenitás, az identitás és a szabadság kérdéseit – a jobboldal uralja. A baloldal nem igazán találja a testhezálló témákat, nincs retorikai muníciója és víziója, ideológiája leginkább a radikális jobboldal megfékezésének ígéretében merül ki – véli Krasztev.

A dolog iróniája – teszi hozzá a liberális politológus –, hogy a jobboldal a kultúrmarxista baloldal módszerével tört előre: Marx és Gramsci, illetve az őket felhasználó hatvannyolcas radikális baloldal szellemében kulturális hegemóniára tört a közbeszéd uralásával. A posztkoloniális elméleteket kifordítva a Nyugatot tekinti áldozatnak, és az „őshonos” európai népeket féltik a népességcserétől és a fordított gyarmatosítástól. Hasonlóan a hatvannyolcas baloldalhoz, a mai jobboldaliak is általában a kapitalizmust sejtik a (fordított) gyarmatosítás hátterében.

Krasztev szerint jelentős politikai átrendeződésnek vagyunk tanúi. A második világháború óta három nemzedék nőtt fel, és a mai fiatalok számára idegenek a kései huszadik század nyugati politikájának alapértékei. Ezért előszeretettel szavaznak olyan pártokra, amelyek nem tartják tiszteletben az elmúlt hetven év tabuit. Nem érzik szégyenletesnek a nacionalizmus felvállalását, és nem riadnak vissza az Európai Unió kritikájától sem.

A mai radikális jobboldal azonban nem állítható párhuzamba a háború közötti szélsőjobboldallal – figyelmeztet Krasztev. Bár a mai radikálisok is illiberális és esetenként antidemokratikus politikát folytatnak, mégis nagyban különböznek az egykori fasiszta és a nemzeti szocialista pártoktól. Krasztev szerint őszintén elutasítják a nemzeti szocializmus eszméjét (olyannyira, hogy előszeretettel a zsidó-keresztény kultúra értelmében vett „normalitás” védelmezőjeként lépnek fel). Helytelen lerasszistázni őket pusztán azért, mert nem szeretnének tömeges bevándorlást. A bázisuk is jelentősen különbözik a két háború közötti radikális jobboldalétól, főleg abban, hogy nem állnak mögöttük harcedzett és gyorsan mozgósítható frontveteránok. És a demográfia sem segíti őket: a korosodó társadalomban a radikális eszmékre nyitottabb fiatalok népességaránya csökken, az idősebb és a radikális változásokat elutasító választók egyre inkább többségbe kerülnek. Ennél is nagyobb különbség, hogy a mai populista jobboldal sokkal inkább szavakban radikális, és nem tettekben. Kormányra kerülve képviselői gyakran megszelídülnek. Krasztev megjegyzi, hogy nrm egyszer még a legfontosabb ígéreteiket is megszegik. A bevándorlásellenes szlogenekkel kampányoló Georgia Meloni miniszterelnökké választása óta nemcsak hogy nőtt az illegális bevándorlók száma, de Meloni kijelentette, hogy az olasz gazdaságnak félmillió bevándorlóra van szüksége. (Hozzátehetjük, hogy az Egyesült Királyságban sem volt másként: a Brexit óta történelmi rekordot döntöget a szigetországba érkező bevándorlók száma.)

Mindebből azonban nem következik, hogy a baloldal könnyű helyzetben van – teszi gyorsan hozzá a bolgár politológus. A problémákat ugyan a jobboldal sem tudja megoldani, sőt, választási ígéreteit sem tartja be, de legalább van víziója. A partikuláris értékeket és csoportokat képviselő baloldal pártok viszont átfogó vízió híján még egymással is csak nehezen képesek egyetértésre jutni, márpedig ez kormányozhatatlansághoz vezethet (arról nem is szólva, hogy tovább erodálja a baloldalt). Különösen megnehezíti a baloldal dolgát, hogy a radikális jobboldali pártok szociálisan igencsak érzékenyek, amivel számos hagyományosan baloldali szavazót csábítanak el.

Ami a jövőt illeti, Krasztev egyáltalán nem derűlátó. A legnagyobb veszélynek nem a radikális jobboldalt tartja, hanem a politikai széttagolódást és az egyre nagyobb megosztottságot. Leginkább azt, hogy érdemi program híján a jobb- és a baloldal egyaránt morális pánikot keltve igyekszik hatalomra jutni, ami azért aggályos, mert a félelemre és az egzisztenciális fenyegetettségre épülő politika nehezen tartható demokratikus mederben.