„Ahogy a populizmus jobb- és baloldalon egyre erősebb, az elit előszeretettel ostorozza a népet. Holott éppen több demokráciára lenne szükség, nem pedig kevesebbre” – olvassuk Astra Taylor kanadai író és filmrendezőnek még az amerikai elnökválasztás előtt írt véleménycikkét a New Republicban.
Közhely, hogy 2016 az elitellenes populista lázadásnak – vagy a lázadás kezdetének – éve volt. A Brexitet, Donald Trump győzelmét és az európai populista pártok előretörését egyaránt az elitekbe vetett bizalom megingásával magyarázzák. A választók elégedetlenek voltak a növekvő gazdasági egyenlőtlenséggel, és mást gondoltak a bevándorlásról is, mint a társadalmi elit. Úgy érezték, hogy a fősodorhoz tartozó politikai pártokon keresztül nem képesek kinyilvánítani akaratukat, ezért álltak a radikálisabb hangvételű rendszerkritikus és elitellenes erők mellé.
Bár sokan megdöbbentek, visszatekintve egyáltalán nem derült égből csapott le a tömegek lázadása. Mint azt a huszonöt éve még a liberális demokrácia végső győzelmét jósoló Francis Fukuyama is elismerte utólag, a rossz kormányzás miatt a demokrácia fenntartásához szükséges közmorál évtizedek óta hanyatlik. Szüntelenül csökken, a fiatalok körében egyenesen aggasztóan alacsony a bizalom a pártok, a demokrácia és intézményei illetve a polgártársak iránt.
A haladó értelmiség illiberális demokráciaként azonosítja a populizmust, és hogy megfékezze, korlátok közé szorítaná a népszuverenitást. A nemzetek fölötti kormányzást, a technokráciát, netán az írástudók uralmát szorgalmazza. E megközelítések mind abból indulnak ki, hogy a liberális demokrácia csak a többség akaratának korlátozásával valósítható meg, míg a populista demokrácia szükségképp autoritárius kormányzáshoz és a népakarat ellenségének bélyegzett csoportok elnyomatásához vezet.
Taylor viszont abszurdnak és veszélyesnek tartja a gondolatot, miszerint a liberális kormányzással ellentétes népakaratot el kell fojtani – hiszen ez csak olaj lenne a tűzre, és tovább szítaná a már most is robbanásveszélyes elit- és rendszerellenes elégedetlenséget. „A demokrácia problémája nem az, hogy túlzottan érvényesülhet a népakarat, hanem az, hogy túlzottan kevéssé” – véli Taylor.
Dőreség az átlagember tudatlanságát okolnunk azért, mert már nem bízik meg az elitben. Inkább azon kellene gondolkodni, miként lehet olyan intézményes kereteket kialakítani, amelyeknek révén az elégedetlen tömegek akarata a rendszer egészének veszélyeztetése nélkül érvényesülhet – javasolja Taylor. Azt ajánlja, hogy mindenekelőtt a szabadság kis köreit kellene megerősíteni: a szakszervezeteket és az amerikai demokrácia sarokkövének számító polgári társadalom egyéb civil szerveződéseit, amelyek lehetővé teszik a kollektív érdekérvényesítést.
A polgári önszerveződések nem csak a kormányzó elit fölötti társadalmi kontrollt szolgálják. Mint az illiberális demokrácia fogalmának atyja, Fareed Zakaria a kérdés kapcsán megjegyzi: a civil társadalom egyúttal a kormányzati túlhatalom ellen is védelmet nyújt. Már Tocqueville is kifejtette a 19. század első harmadában, hogy az állampolgárok aktív részvételén alapuló társadalmi önszerveződés a központi kormányzati túlkapások ellenszere lehet.