„Az afganisztáni kudarc egyszerűen elképesztő. Hiszen a háborúk történetében még sosem volt ekkora erőkülönbség a szembenálló felek között, és ennek ellenére az Egyesült Államok támogatását élvező kormányzat még az amerikai csapatok kivonásáig sem húzta ki. Vajon a kudarc okai csak erre a háborúra vonatkoznak, avagy vannak általánosabb tanulságok is az amerikai külpolitikával kapcsolatban?” – kérdezi Richard Hanania külpolitikai elemző az afganisztáni összeomlás kapcsán.

Kevés kivételtől eltekintve szinte minden elemző az Egyesült Államok megalázó vereségeként értékeli az afganisztáni tálib hatalomátvételt. Sokan – így utólag – már előre látták, hogy eleve reménytelen a terrorizmus ellen indított, majd demokráciaexporttá alakított küldetés. Mások szerint esély éppenséggel lett volna, csak Washington és szövetségesei rossz stratégiát választottak.

Hanania szerint bármelyik magyarázat is a helyes, Amerika hatalmas erőfölénye ellenére szenvedett vereséget. Olyan, mintha Zambiával versenyzett volna űrkutatásban, és alulmaradt volna – szemlélteti az erőviszonyokat Hanania. Hogyan lehetséges, hogy Amerika annak ellenére nem volt képes elérni a céljait vagy belátni azok nyilvánvaló elérhetetlenségét, hogy tanult szakértők, agytrösztök és elemzők hada segítette? Hiszen még Gáni elnök is a Princetonon szerzett doktorátust. A tálibok vezetői között pedig egyetlen egy sem akad, akinek lenne PhD-ja, sőt, a legtöbben csak vallásos oktatásban részesültek. Ahogyan a koronavírus-járvány esetében, úgy az afganisztáni demokráciaexporttal kapcsolatban is csúnyán leszerepeltek a szakértők.

A szerző Philip Tetlock politológusnak a Metazin által is ismertetett 2005-ös monográfiájában véli megtalálni a magyarázatot. Tetlock – a tömegek bölcsességét vizsgáló korábbi szerzőkhöz hasonlóan – azt mutatta ki, hogy a tanult szakértők semmivel sem tudják jobb eséllyel megjósolni a geopolitikai konfliktusok kimenetelét, mint a kérdéshez alig konyító laikusok. A politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok akadémiai diszciplínája elszakadt a valóságtól – vonja le a következtést Hanania. A tudományos életben csak az juthat előre, aki nagyon jól körülhatárolt kérdésekre specializálódik, és ezeket kifinomult módszertannal vizsgálja. Csakhogy az így kapott eredmények tudományos szempontból hiába elegánsak, sem a valóság megértésére, sem előrejelzésre nem alkalmasak, hiszen csak egy leszűkített részproblémát tárgyalnak. A politikatudományba is betörő divatos posztmodern sületlenségek (Hanania a „feminista nemzetközi kapcsolatok” elméleteit említi példaként) sem segítenek a politikai helyzetértékelésben és cselekvésben. A nagyívű elméleteket a tudomány nem veszi komolyan – Mearsheimer és Kennan ma talán nem is publikálhatna szaktudományos folyóiratban. Márpedig a józan észre, a tapasztalatra és a történelmi ismeretekre hagyatkozó elemzések nélkül nem sokat ér az agyonspecializált geopolitikai szakértők tudása a való világban. Ahelyett, hogy az ideológiai és az etnikai sokszínűséget erőltetnénk, inkább arra kellene törekednünk, hogy olyanok foglalkozzanak politológiával, akik képesek megújítani a tudományt, és visszaterelni eredeti céljához – véli Hanania. És az sem ártana, ha kevesebb szakértőt képeznének, hiszen minél többen vannak, annál alacsonyabbra kell tenni a lécet a képzésben.

Esszéje végén Hanania megjegyzi, hogy nem pusztán a politológia és a nemzetközi kapcsolatok szakadtak el a valós problémák elemzésétől. Hiába a kriminológia fejlődése, ma Amerikában nagyjából annyi gyilkosság történik, mint hatvan éve. A pszichológia tudományának fejlődése és az egyre több gyakorló pszichológus ellenére másfélszeresére nőtt az öngyilkosok száma. Bár egyre többet költenek az oktatásra és egyre több oktatási szakértő dolgozik, a diákok alapvető olvasási és számolási készsége egyre csak romlik. Hanania elismeri, hogy mindezért nyilván nem kizárólag a tudósok felelősek. De ha így van, akkor legalább ezeket az egyéb okokat illene feltárniuk a szakértőknek, hogy aztán a bajokat orvosolni lehessen.