„Az Ukrajna elleni háború felgyorsítja Oroszország civilizációs átalakulását” – írja Simon Saradzhyan Oroszország-szakértő a Harvard Egyetemen működő Russia Matters kutatási projekt oldalán.
Az ukrajnai háború geopolitikai és gazdasági vonatkozásaival kapcsolatos elemzésekkel Volgát lehetne rekeszteni. Csakhogy a háborút nem csupán befolyási övezetért, területért és erőforrásokért vívják, hanem a lelkekért is. Oroszország jövője, legalábbis részben, a fejekben dől el.
Saradzhyan felidézi, hogy Putyin egészen a kétezres évek elejéig kifejezetten baráti kapcsolatot ápolt az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. Bill Clinton elnöksége idején még az is felvetődött, még ha csak egy futó ötlet erejéig is, hogy Oroszország NATO-tag legyen, és belépjen az Európai Unióba. Akkoriban Putyin Oroszországot még a Nyugat és az európai civilizáció részének tekintette.
A NATO kelet-európai bővítésének, majd az ukrajnai és a grúziai „színes forradalmaknak” hatására azonban minden megváltozott. Putyin elnök elhíresült 2007-es müncheni beszédében már arról beszélt, hogy a NATO és az Egyesült Államok politikája Oroszországot és a békét fenyegeti. Egy évvel később, amikor két kis régiót katonai erővel leszakított Grúziáról, megmutatta, hogy komolyan szembe akar szállni a Nyugattal. Ekkorra már a civilizációs diskurzus is megváltozott. Putyin és más orosz vezetők Oroszországról a Kelet részeként beszéltek. A liberális értékeket képviselő, szerintük kulturális és gazdasági tekintetben is hanyatló Nyugattal szemben – hangzott az új álláspont – Oroszország történelmi küldetése az eurázsiai térség integrációja. Moszkva már a 2014-es ukrajnai felkelés idején is előszeretettel állította szembe az eurázsiai eszmét az európai integrációt és NATO-tagságot követelő tüntetőkkel. A Kreml a Kínával való, civilizációs alapokon nyugvó stratégiai együttműködés gondolatát is ekkortájt melegítette fel.
A hivatalos narratíva finomodott, de lényegét illetően nem változott. Az ukrajnai háború kapcsán az orosz vezetés ismét elővette a civilizációs diskurzus érveit, azt állítva, hogy a háború célja a dekadens liberális Nyugat, illetve a nyugati eszmeiség megállítása, a hagyományos pravoszláv értékek megvédése. Putyin elnök egyenesen a Nyugat gyarmatosító törekvései elleni egzisztenciális harcról beszélt.
És nem is hatástalanul. Saradzhyan a Levada Központ statisztikáit idézi, amelyek szerint az oroszok egyre inkább ellenségnek tekintik az Egyesült Államokat és Európát, miközben Kínával egyre inkább rokonszenveznek. Megjegyzi, hogy a korábban vagyonát Nyugatra mentő, gyakran állampolgárságot is szerző gazdasági elit és értelmiség is tehetetlen. Hiába nem osztja a Kreml civilizációs nézeteit, a nyugati szankciók miatt ki van szolgáltatva a moszkvai vezetésnek. Minél inkább bünteti a Nyugat, annál inkább függ Putyintól, és annál kevésbé meri kritizálni a Kremlt.
Ami pedig a jövőt illeti, Saradzhyan úgy véli, hogy bármi történik is Ukrajnában, és bármi lesz is Putyin sorsa, Oroszország egyhamar biztosan nem talál vissza az európai civilizációs diskurzushoz. De sok jóval az eurázsiai ideológián alapuló narratíva sem kecsegteti. Mint utal rá, ha a jövő csakugyan a feltörekvő Kínáé, akkor Oroszországra csak a másodhegedűs szerepe várhat ebben a partnerségben.
Mások még keményebben fogalmaznak, és a Nyugattól elforduló Oroszországot Kína leendő vazallusának nevezik. Nem valószínű, hogy azok az oroszok, akik a hanyatló Nyugattal szemben a pravoszláv és keleti értékeket támogatják, ilyen lovat – pontosabban sárkányt – akarnak.