„Keskeny a határvonal, amely elválasztja a politikailag elkötelezett kritikai történetírást a múlt dogmatikus megközelítésétől” – olvassuk Joan W. Scott hozzászólását az augusztusban kirobbant amerikai történészvitához, amelyet James H. Sweet tekintélyes történészprofesszornak, az American Historical Association elnökének rövid eszmefuttatása váltott ki.  

Sweet a historiográfiát szerinte egyre inkább domináló jelenizmust bírálta. Mint korábban számos tudóstársa, ő is tendenciózusnak és politikailag motiváltnak, történetietlennek, sőt, történészi hübrisznek nevezte azon történészi megközelítéseket, amelyek a múlt eseményeit a jelen szemüvegén keresztül tanulmányozzák. Példaként a rabszolgatartásért kizárólag a fehéreket felelőssé tevő, az afrikai rabszolgakereskedők szerepét elhallgató megközelítéseket említette, de szót ejtett azokról a megközelítésekről is, amelyek a történelmi múltat a kortárs etnikai, gender körüli viták szemüvegén át nézik, valamint a nacionalizmussal és a kapitalizmussal kapcsolatos viták szemszögéből értelmezik. A cikk hatalmas vitát kavart, többen szándékos provokációval és a jobboldali populizmus ideológiai kiszolgálásával vádolták meg, aminek hatására Sweet mindenesetre visszakozott, sőt, bocsánatot kért, elismerte, hogy megsértette fekete bőrű kollégáit (a nyilvános bocsánatkéréssel persze újabb kollégákat sikerült magára haragítania).

Scott úgy véli, hogy Sweetet és bírálóinak zömét egyaránt politikai álláspontjuk motiválta. A történelem tanulmányozásának ugyanis mindig jelenbeli tétje van. A hatvanas évektől a történészek általában nyíltan vállalják is, hogy a jelen problémáinak megértését és gyökereinek feltárását remélik a múlt tanulmányozásától. A nők, az etnikai kisebbségek (vagy, tehetjük hozzá, a kétkezi munkások) szemszögéből megírt történelmi munkák szintén a korábban elnyomott, de legalábbis figyelmen kívül hagyott csoportok felől közelítik a múltat. A motivációnak azonban nem kellene elfogultsággal együtt járnia. A tisztességes történész sem lehet ugyan teljesen elfogulatlan (hiszen általában már maga a témaválasztás is motivált világnézeti szempontból), de kritikusan kell viszonyulnia saját megközelítéséhez és fogalmaihoz, ahelyett, hogy jelenbeli politikai meggyőződéseinek igazolására használná őket – márpedig így jár el a woke haladó baloldal és ideológiai párja, a történelmet a nemzeti identitás kritikátlan megerősítésére használó jobboldal is.

Scott úgy véli, hogy Sweet jelenizmus-kritikája nem tesz különbséget a tendenciózus történelemhamisítás, illetve a múlt és a jelen közötti párhuzamok kimutatására törekvő precíz történészi munka között. Scott elismeri, hogy gyakran nehéz a kettőt megkülönböztetni – őt magát is vádolták e keskeny mezsgye átlépésével a szekuláris nyugati civilizációról és a nők elnyomásáról, valamint a kapitalista modernitásról szóló könyve kapcsán. Mégis kísérletet kell rá tenni, hacsak a történész nem akar ideológiák kritikátlan szolgálójává válni, sem pedig lemondani arról, hogy segítse a jelen megértését. Hasonló szellemben fogalmaz Bret Stephens is, aki a New York Timesban úgy véli, hogy a lemondás a jelen és a múlt közötti párhuzamállításról éppúgy a történelem és a tudomány végét jelenti, mint a politika szolgálatába állított historiográfia.