„Nincs egyetlen olyan fenntartható rendszer sem, amely a liberalizmus közelébe ér tudomány, jólét, szabadság és béke tekintetében. A liberalizmus a valaha kiötlött legjobb társadalmi technológia” – olvassuk Jonathan Rauchtól, a Brookings Institute kutatójától egy kiáltványnak is beillő esszében a Persuasion magazin hasábjain.

A liberális gondolat megfogantatása óta éles bírálatok tárgya. Pedig elméletben nem szokás kifogásolni alapelveit, a velünk született egyéni szabadságot és az egyenlő emberi méltóságot, a jog uralmát, a toleranciát, a kisebbségi jogok tiszteletét, a korlátozott kormányzatot és a piaci kapitalizmust. A konzervatívok a társadalom erkölcsi lezüllesztésével, a marxisták az egyenlőtlenség növelésével, a közösségelvű kritikusok a társadalmi szolidaritás meggyengítésével vádolják. Ám, mint arra mások is rámutattak, újabban mintha maguk a liberálisok is elbizonytalanodtak volna. A kilencvenes éveknek a liberális demokrácia végső győzelmét hirdető fukuyamai optimizmusát elbizonytalanodás váltotta fel.

Pedig a klasszikus szabadelvűség elveit valló liberálisoknak jó okuk lenne a büszkeségre – véli Rauch. Az elmúlt századokban a liberális demokráciák összességében soha nem látott jólétet teremtettek, miközben lehetővé tették a tudomány gyors fejlődését, hozzájárultak a háborúskodás visszaszorulásához, és megerősítették az egyéni szabadság kultúráját. Rauchnak meggyőződése, hogy a liberális demokrácia alternatívái – a nemzeti, a keresztény és a közjó-konzervatív irányzatokat, a politikai iszlámot, a kommunizmust, az autoriter populizmust és a woke ideológiát nevesíti – visszatérést jelentenének a klasszikus liberalizmus előtti sötét időkbe. Bármilyen népszerűek is, a történelmi példákból ő arra következtet, hogy az illiberális rendszerek szabadság, egyenlőség és jólét tekintetében is súlyos károkat okoznának. (A nemzeti liberalizmust ellenben Rauch a liberalizmus egy változatának tekinti.)

De akkor mi magyarázza az általános kiábrándulást a liberalizmusból? Rauch szerint az, hogy az emberek olyasmit várnak a liberális demokráciától, amellyel az nem szolgálhat. A szabadelvű állam lehetőséget ad az egyén számára a jó életre, de annak megvalósítását nem tekinti politikai célnak. „Tény, de nem újdonság, hogy a liberalizmus nem elégíti ki az emberek erkölcsi és lelki igényeit.” A liberális állam csak az egyéni boldogsághoz és boldoguláshoz szükséges intézményi feltételeket teremtheti meg, de a jó életet mindenkinek magának kell megteremtenie – családjában és egyéb közösségeiben. A liberális gondolat azzal nyerheti vissza régi fényét, hogy ezt világossá teszi, megerősíti a liberális értékeket a kultúrában és az oktatásban, elősegítve ezzel a jó élethez szükséges közösségek egészséges működését. De az már az egyének feladata, hogy éljenek a jó élet lehetőségével – véli Rauch.

Hasonló következtetésre jut John O. McGinnis jogászprofesszor a Law & Liberty hasábjain. McGinnis szerint az illiberális politikai irányzatok megerősödése paradox módon a liberális demokrácia intézményesülésének eredménye. A liberális demokrácia bírálói háborognak, ám sem ők, sem pedig híveik nem akarják és nem is tudnák alapjaiban átalakítani a rendszert. Népszerűségüket pedig annak köszönhetik, hogy nézeteik valláspótlékként szolgálnak, szemben a szekuláris és pragmatikus liberális demokráciával, amely a jó élet kérdését magánügyként határozza meg. Ahogyan Rauch, úgy McGinnis is a civil társadalom – a családok, az egyházak és egyéb önkétnes közösségek – megerősítésében látja a liberális gondolat restaurálásának lehetőségét.

Más kérdés, hogy mindkét szerző a hagyományos liberalizmusról ír, holott Amerikában fél évszázada a középbaloldalt nevezik liberálisnak. Sőt, a nagyközönség az identitáspolitika és a woke mozgalom radikális híveit is a liberális táborhoz sorolja. Mint Philip Cross megírta a Financial Postban, a konzervatív liberálisok kétségbeesetten próbálnak elhatárolódni a woke-tól és az identitáspolitikától, hogy mentsék, ami menthető.