„Így ér véget a bölcsészet” – olvassuk Brian Rosenberg harvardi irodalmár tollából a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.

Az esszé apropója az erkölcs és a művészet viszonyával kapcsolatban az elmúlt években fellángolt vita. A 19. és a 20. század nagyobb részében a keresztény konzervatívok küzdöttek a szabadosság ellen, és erre hivatkozva tiltották be a szerintük erkölcsi szempontból romboló műveket, mint például a Lolitát vagy a Bovarynét. Újabban, mint arról a Metazin rendszeresen beszámol, az angolszász egyetemekről indult woke szemlélet erkölcsi szempontok alapján ítélné meg a jelen és a múlt művészi alkotásait csakúgy, mint a történelmi nagyságokat, és aki könnyűnek találtatik, azt kivennék a kánonból (amelyet egyúttal dekolonizálnának is).

Az egyetemek csökkenő állami támogatása és a jelentkezők apadó száma miatt a túlélésért küzdő bölcsészkarok számára létkérdés eldönteni, hogyan viszonyuljanak a kérdéshez. A bölcsészkaroktól egyáltalán nem idegen a progresszív eszmék felkarolása. A bölcsészoktatás szükségessége mellett azt szokták felhozni, hogy a magas kultúra elengedhetetlen a jó polgárok képzéséhez, akik nélkül nincs demokrácia, sőt, jó közigazgatás sincs.

Elsősorban a művészetek és különösen az irodalom oktatásától várják, hogy jobb emberré tegye a fiatalokat. Rosenberg példaként Roosevelt Montás irodalomtudósnak a Metazinból is ismerős apológiáját említi, amelyben a szerző amellett érvel, hogy a művészet a fikció és az eltávolítás eszközével segít olyan problémák megértésében, amelyeket más módon nehezebben tudnánk átlátni. Mindenekelőtt érzékennyé tesznek az igazságtalanságra és mások szenvedésére.

Csakhogy bírálói szerint ez a szemlélet olyasmit vár a bölcsészettől, amivel az nem szolgálhat.  Mint arra Louis Menand eszmetörténész rámutat, az irodalomtudománytól idegen az erkölcsi nevelés és a személyiségfejlesztés. Sőt, még csak a társadalom és az emberek megértésében sem sokat segít a művészet. Menand szerint, aki a társadalom működését és az emberi elme és cselekvés logikáját akarja megismerni, az jobban jár a társadalomtudományokkal. Mások hozzáteszik, hogy ha a művészetet az erkölcsi szemléletű népnevelésre használják, azzal az erkölcs, vagy, ami még rosszabb, a politikai hatalom kiszolgálójává teszik, ami pedig szögesen elletétes a művészi szabadság és autonómia elvével, mint azt már Immanuel Kant is kifejtette, amikor a szépet az (erkölcsi) érdek nélküli tetszés tárgyaként határozta meg.

Rosenberg nem ért egyet a bírálatokkal. Szerinte jól megfér a profi irodalomoktatással a nevelő szándék. Már csak azért is, mert a művészettel foglalkozók zöme nem lesz hivatásos irodalmár. Márpedig a művészet és azon belül az irodalom jó esetben elsősorban nekik szól, hacsak nem akar kizárólag a szakmabeli irodalomtudósok számára érthető és értékelhető irreleváns belterjjé válni. Rosenberg megjegyzi, hogy ha Menandnak és a művészet didaktikus jellegét bírálóknak lenne igazuk, akkor a bölcsészet valóban menthetetlen lenne, és nem is nagyon lenne miért fenntartani az irodalomtanszékeket.